Munkaszolgálatos éveim alatt sokszor kellett rövid életrajzot írnunk a káderlapunk számára. Eléggé ügyeltem arra, hogy nagyjából mindig ugyanazt írjam. Gyakran cserélgették munkahelyünket és olykor már első napokban kellett megírni az életrajzot, amely így kezdődött:
- június 6-án láttam napvilágot Zalaapátiban egy kis poros utcácskájában, mint szegény földműves szülők ötödik, de nem utolsó gyermeke. Utánam még két kislány született, de az egyiket párnapos korában a jó Isten elvette. Apámat Magyar Istvánnak hívták, 1898. március 21-én született. Sokan voltak testvérek, melyből heten érték meg a felnőtt kort. Nagyapám, Magyar József, nagyanyám Böczögö Teréz, aki Zalakarosból került férjhez, az ő családjukban is bőséges volt a gyermekáldás. Dédapám Magyar Mihály, (dédanyám Madár Anna) a zalavári apátság zalahidvégi birtokán volt ispán.
Anyámat Tislér Vilmának hívták, aki 1898. augusztus 15-én született a szomszéd faluban Sármelléken. Nagyapám Tislér József, , nagyanyám Menyük Julianna, aki 12 gyermeket adott életet, de csak öten érték meg a felnőtt kort. A múlt században még nagy volt a gyermekhalandóság a sok ragályos betegségek miatt. Dédapám Josef Tischler, Stájerországból, Fürstenfeldből származott borkereskedő fiaként és benősült Sármellékre Magosiékhoz. Dédanyámat Magosi Katalinnak hívták. Mivel Sármellék színmagyar falu volt, az idegenszármazásút nem szívesen vették be. A Magosi családnak akkoriban tekintélyes vagyonnal rendelkezett, így a falusiak lassan megbékéltek az idegennel. Nem szólították a vezetéknevén, hanem csak úgy hívták, hogy a Magosi Katinak az ura. A legidősebb nővéremet, aki Sármelléken nevelkedett, az idősebb nemzedék máig is Magosi Ilonának hívja.
Még a század első évtizedeiben arra felénk az volt a szokás, hogy a szülők választottak a fiuknak, vagy lányuknak házastársat. Anyám az első világháború idején már nagylány volt, akit egy fiatalember kiszemelt magának, mielőtt a frontra ment. Azonban az orosz fogságból sokáig nem tért haza, így a nagyanyám egy barátnőjének a fiával összeházasította. Szabadi Györgynek hívták a fiatalembert, aki 12 évvel volt idősebb anyámtól és hadirokkant. A háborúban elszenvedett sérülései okozták korai halálát. A 4 és félévi házasságból született Józsi és Ilonka. Anyám özvegyen is ottmaradt az anyósa házánál. Másfél év múlva az özvegyet a komaasszonyának a fiával házasította össze, 1926-ban. Ebből a frigyből születtünk mi öten, Manyi, Bözsi, Gyuszi, Magdus és Katica.
Az apám is fiatal kora ellenére még kifogta a háborút. 18 évesen 1916-ban szolgált Ferenc József életének utolsó hónapjaiban. Aztán Károly király alatt. Mint sorköteles Károlyi Mihály alatt és még a Horthy Miklós kormányzása elején is, ahonnan 1921-ben szerelt le. Amikor anyámmal egybekeltek, úgy az ország, mint a nép nagyon szegény volt. Abban az évben volt a földosztás, így apám is kapott másfél hold földet és egy kis házhelyet. A következő évben elkezdték rakni a kis fészküket, mint a fecskék a sárból, agyagból tömés házat. A szegény ember csak így tudott építkezni. A rokonság besegített a munkában. Épületanyagra bankkölcsönt vettek föl. Közben beköszöntött a gazdasági világválság. A terménynek nem volt ára. Apámnak el kellett menni napszámba. Majd tavasztól őszig az apátsági birtokon vállalt részes kapálást, kaszálást és aratást. Ezt is csak pár évig tehette, mert az 1935-ös országgyűlési képviselőválasztáskor az apátsági jószágkormányzó megvonta tőle ezt a kenyérkereseti lehetőséget, mivel nem a kormánypártra szavazott, hanem az ellenzékre. Akkoriban még nem volt titkos szavazás és az embereket megfélemlítette a jószágkormányzó és a csendőrök jelenléte a szavazási urna mellett. Apám vállalta a reszkírt, el is vesztette a kenyerét. Mélyen hívő ember volt, a jó Isten megsegítette. Egy jobb módú rokonunk lényegesen előnyösebb munkát biztosított számára. Közben a bátyám is legénysorba kerülvén eljárt dolgozni a szomszédos fűrésztelepre és a malomba. A gazdasági válság megszűntével anyagilag talpra álltunk és már tudtunk építeni gazdasági épületeket. Ezáltal a lakásunkat tudtuk nagyobbítani. Mi gyerekek is növekedvén már sokat tudtunk segíteni nemcsak a háznál, de már kapálni a mezőn, szénagyűjtésnél, aratásnál és a szőlőben is. Amire anyagilag összeszedtük magunkat elérkezett a háború szele. Ilonka nővérem akkoriban ment férjhez sármelléken anyai nagybátyámnál, ahol nevelkedett 8 éves kora óta. Férjét minden évben behívták katonának hosszabb-rövidebb időre. A szovjet háború kitörésekor a bátyám is katonasorba került. Apámat koránál fogva már nem vitték a frontszolgálatra, hanem csak belső őrszolgálatra. Pár hónapig bent volt, pár hónapra hazaengedték. Így a mi kis gazdaságunknál nem volt fönnakadás. Egyébként anyám kiválóan tudott kaszálni és a vetőszántást elintéztük mi ketten.
Visszatérve apám családjára, bőséges volt a gyermekáldás. Nagyapám olyan „mátriárka” típus volt, aki a gyermekeit nem engedte el maga mellől. Ugyanakkor nem sok gondot fordított iskolás gyermekei tanulmányaira. Nem ellenőrizte őket. Így történt meg az, hogy az apám sokat hiányzott az iskolából és ez miatt kétszer is évet kellett ismételnie. Gondolom ez a tanító hibája lehetett, mert ha értesítette volna a szülőket a többszöri hiányzás miatt, akkor csak elpáholták volna azt a gyereket. Apám öccsei már másként viszonyultak az iskolához, mert akkor lett segédtanító egy rokonunk, aki szívügyének tartotta a rokongyerekek előmenetelét. Még jobban is érdekelte a tanulás. Legfiatalabb Sándor annyira jó tanuló volt, hogy az akkori plébános Récskei Farkas kiválasztotta továbbtanulásra és hívatta nagymamát, aki azt üzente vissza a plébánosnak: nem megy el kezet csókolni azért az apátúrnak, hogy a fia tanulhasson. Apám is a katonaságtól való leszerelésekor szeretett volna bent maradni hivatásos katonának, de a mama nem adta beleegyezését. Születésemkor apám a Mihály nevet akarta adni nekem, de a mama kijelentette, hogy Gyula lesz a neve. Akkoriban halt meg kedvenc Gyula fia 24 évesen, aki suszterlegény volt egyik nagybátyánk jól menő cipészműhelyében. Annak ellenére, hogy engem Gyula névre kereszteltek, apám engem leginkább Miskának hívott vagy csak gyereknek. Testvérei közül apám volt a legvallásosabb. Csak betegség, vagy sürgős nyári munka esetén hagyta el a vasárnapi szentmisét. Anyánk is mélyen vallásos volt, de ő a gyermeknevelés miatt csak ritkán tudott misére menni. Viszont odahaza a családban az imádság szavaival tanítottak bennünket beszélni. Este a kereszt előtt térdelve mondtuk az imádságot. Iskolás korunkban, este lefekvés előtt ellenőrizte apánk a hittan leckét. Addig le nem feküdtünk, amíg fel nem mondtuk neki. Piciny koromtól fogva emlegette, hogy belőlem missziópapot nevel. A mi falunkban a Bencés Apátság volt a tulajdonosa és fenntartója az iskolának. Mindenkori plébános volt az iskolaigazgató. Volt külön fiú és lányiskola. A fiúkat civiltanítók, a lányokat irgalmas nővérek tanították. Az óvodásokat úgyszintén. Az első, elemisták fiúk-lányok egy osztályba jártak. Az én időmben a kántortanító, a Martincsevics Jenő tanított bennünket. Szerintem nagy hiba volt, hogy nem kedves nővérek tanították az elsősöket. A hittantanárunkat Dallos Mariánnak hívták. A 2. és 3. elemisták tanítója aránylag fiatalember, Bősze Imre volt. Szerettük, mert igen jó csendes ember volt. Hittantanárunk a plébános, Dr. Kál Adorján volt, de őt nem szerettük. Hideg, paragrafus ember volt. A plébánia hívei sem szerették. 4-6 éves elemistákat Kovács Sándor fiatal joviális tanító oktatta. Nagyon szerettük, mert éreztük hogy ő is szeret minket. Talán azért is tudott velünk bánni, mert neki is hat gyermeke volt. a felsős elemistákat mindig a káplánok oktatták a hittanra. Ezek viszont egy–két évenként változtak. Így nekem a negyedik elemiben Fehér Damáz most 83 éves és az észak-komáromi rendházunk egyetlen veteránja. Ötödik elemiben Kögl Szeverin a későbbi plébános, hatodik elemiben pedig Hoffer Lipót a későbbi esztergályi plébános tanított, akikkel a sors Brazilban összehozott. A leányiskola alsó osztályaiban Molnár Fidélia nővér a felsőosztályokban pedig Gergely Hedvig főnöknő, aki a Mária lányok vezetője is volt. Az óvodásokat Júlia nővér gondozta. A kedvesnővérek és a Kovács tanító úr jóvoltából nagy volt a falunkban a kulturális élet. A levente parancsnok is a Kovácstanító úr volt, egyben tartalékos tiszt, akit gyakran behívtak katonai szolgálatra. Lent lakott a vasútállomás mellett. A Manyi nővérem már tízéves kora óta náluk volt gyermekdajka. Pár év múlva pedig házi mindenes.
- tavaszán mielőtt a hatodik elemit befejeztem volna az egyik napilapban megjelent egy újság cikk mely szerint, azok a szegény sorsú tehetséges gyerekek, akik tovább tanulni szeretnének jelentkezzenek a falujuk plébániáján, aki felvilágosítással szolgál és elirányítja őket. Anyámmal elmentem a plébánoshoz még az nap délután, aki elég hűvösen fogadott bennünket. Mentegette magát, hogy ilyen rendelkezésről nem tud. Menjünk a tanítónkhoz érdeklődni, talán ők tudnak róla. fel is mentünk a kántor tanítóhoz aki éppolyan hűvösen ugyan azt mondta, mint a főnöke.
Az apátúr aranyos öregúr volt, de hozzá csak a plébános közvetítésével lehetett bejutni. Így azt mégsem kíséreltük. Bánatosan hazafelé ballagva bementünk a Bősze tanító úrhoz. Az általunk említett újságcikkről ős sem tudott, mert ez a Függetlenség újság hátlapján jelent meg. Neki, mint az Apátság hűséges alkalmazottjának csak az „Új Nemzedék”-et a kormány lapját illett olvasni. Viszont melegszívű ember lévén segítőkészséget mutatott. Azt tanácsolta, hogy a nyáron tegyek különbözeti vizsgát a polgári iskola első osztályáról, amelyre Ő előkészít. Szeptemberben pedig lehetek bejáró tanuló az Állami Polgái Iskolába Keszthelyre. Így is történt. Havi 5 Pengőt kellett fizetni tandíjként, míg a premontreieknél a gimnáziumban 24 Pengőt. Szegény ember számára ez nagy különbség volt. Szerintem a plébánosunk hivatali mulasztást követett el azzal, hogy nem karolta fel a szegényeket. A helybeli Apátságnak a 23 ezer hold birtoka az „Iskolaalapot” hivatott szolgálni. Ebbe bele kellett volna férnie a helybeli rászorulók felsőoktatási keretének is. Az előző plébánosok idején ez meg is volt.
Közben teljes erőben dúlt a háború. A tanulás mellett odahaza az állatok gondozása az én feladatom volt. De nemcsak nálunk, hanem az egyik szomszédunknál is. A két férfi a háborúban volt. A nagymama tehetetlen beteg, a fiatalasszonyt munka közben baleset érte. Talán egy évig nem dolgozhatott. Volt talán egy 10-12 éves kislány az Iluska.
Az én Bözsi nővérem segített a mezei munkákban, aki ugyancsak 13-14 éves volt. Egy pár ökör és egy pár tehénfogattal dolgoztak. Szelídek voltak az állatok, így könnyen bírtak velük. Sokszor este későn sötétben tértek haza a mezőről az erdőn keresztül. Félelmet nem éreztek, mert a szükség bátorságot adott nekik. Egy másik igen nagy probléma volt akkoriban, hogy fáradtan fél éjszakákat kellett tölteni a bunkerekben a légi riadók miatt. Csak úgy feketedett az égbolt a rengeteg amerikai bombázótól. Közel volt hozzánk a Balaton és fölötte szoktak összecsapni a német vadászgépek az amerikaiakkal akik menekülés közben céltalanul szórták el a bombáikat. Így történt, hogy az egyik kis falu a közelünkben háromszor kapott bombázást.
Falunk életében forduló pontot jelentett, hogy új plébánost kaptunk Kögl Szeverin személyében, aki káplán volt az előző plébános mellett. Így már induláskor tudta azt, mit kell másként csinálni. „Mindenkinek mindene lenni! ” A legnehezebb időkben kapta azt a lelki sebektől vérző nyájat. Megpróbálta a férfiakat is visszaszoktatni a templomba. Utána ment az eltévedt bárányoknak. Az apátúrnál kieszközölte a szegények számára, nem csak a tűzifa, hanem a téli lábbeli segélyt. Ebben a szociális segítőkészségben a kedvesnővérek voltak a segítőtársai. A beteglátogatásokat a nővérek végezték és szükségképpen küldték hozzájuk a papot.
Visszatérek születésem körülményeire. Nyár eleje volt szénagyűjtés ideje. Mivel apámnak robotmunkát kellett végezni az Apátság egy távolabbi majorjában Bárándpusztán, így anyám az akkori 10 éves bátyámmal mentek el szénáért a Zala folyó melletti berekbe szekérrel. A távolság jó 2-3 km-nyi volt. Azonban amikorra odaértek anyámat elfogta a szülési fájdalom. Kérte a bátyámat, hogy néhány villa a szekér aljába, amire ráfekszik. Amilyen gyorsan csak tudtak hajtottak haza. Bátyámat a bábaasszonyért szalasztotta és a szomszédasszonyok, akik maguk is akkoriban szültek segítették be a szobába, aki azonnal megszült. Mire a bába megérkezett, én már ordítottam. Másnap reggel 8 órakor meg is kereszteltek a helybeli Apátsági plébánia templomban,
Anyám egyik sógornője tartott a keresztvíz alá, melyet Grassanovics Leo segédlelkész öntött rám bőségesen. Akoriban még nem volt keresztségre előkészítő tanfolyam. A mindenkori bába volt a keresztelő pap asszisztense. Ezen a rövid szertartáson a keresztanyámon kívül talán az ő édesanyja a Magdi mama vett részt és a bátyám, aki a keresztapám lett. Keresztanyám akkor már külön élt a férjétől, ezért íratták be a bátyámat keresztapának. A legrégebbi gyermekkori emlékem pedig 3 éves koromra vezethetem vissza. Az utánam következő kistestvérkémet a Mária Magdolnát egy hetes korában a jó Isten elvette. Úgy emlékszem meleg nyári nap volt és a házunk udvarán egy székre volt kitéve a kis fehér koporsó az almafa árnyékában. Mivel augusztus hónap lévén a legnagyobb munkaidőszak csak néhányan vettek részt a temetésen. arcokra csak halványan emlékszem, amint anyám sírdogált a kis koporsó mellett az egyik oldalon. A másik oldalon meg a szomszédból imádságos öregasszony a Bábi néni imádkozgatta a rózsafüzért. Legélesebben a Manyi nővéremre emlékszem, aki akkor hat éves volt. Fogfájás miatt kendővel kötötték fel az állát.
A második legrégebbi emlékem ugyan csak nyár eleji história. Egy papi lakodalom a mi utcákban a vasút mellett, a Nagy Feri újmiséje alkalmából. Nagy ponyvasátrak voltak állítva az udvarukon és sok fekete reverendás papot láttam.
Hat éves koromban iskolai beiratkozásra anyám vezetett el 1937. szeptember elsején. Az első tanítóm Martincsevics Jenő a kántortanító volt. Mint elsős elemista lettem elsőáldozó, mert az 1938-as év Szent István éve és akkor volt a Eukalisztikus Kongresszus Budapesten. A Bözsi nővéremmel együtt voltunk elsőáldozók, mert ő egy évvel járt fölöttem. A Kati húgom akkor volt újszülött, így Anyánk nem tudott ott lenni az ünnepségünkön csak az apánk. Bérmálkozásom 1944. májusában volt. Mindszenthy Józsefet mint frissen felszentelt veszprémi püspököt Szeberém plébános urunk meghívta az első bérmálására. Így nálunk Zalaapátiban kezdte az első bérmálási körútját. Egy hétig ott volt szálláson az Apátságon és onnan járt ki a környező falvakba.
Azokban a hetekben került az országunk német megszállás alá. Egyre nehezebb volt az élet és egyre több áldozata a háborúnak. Szeptemberben az új iskolaév már nehezen indult el. A vonatok alig közlekedtek így bentlakó tanulónak kellett lennem Keszthelyen. A tapolcai út végénél laktam egy kis utcában egy özvegyasszonynál másfél hónapig. Október közepén nagy bombázást kapott Keszthely. Úgy déltájban megszólaltak a szirénák és 2-3 perc múlva már potyogtak is a bombák. A házinéni a 10 éves kisfiával ballagtunk hazafelé a Hajdú utcán, amikor egészen közel hozzánk a Rákóczi utcában robbantak a bombák és minket falhoz vágott a légnyomás. Potyogott hegyibénk tégla, cseréptörmelék és a por. A Karmelita zárda és a kórház közelében robbantak a bombák. Én a kis Antival rohantam hazáig, mert tudtam, hogy a háziak izgulnak miattunk. Míg ők az óvóhelyen voltak, addig a kutyák az éppen feltálalt finom vasárnapi ebédet felfalták. A sok izgalomtól nem is volt kedvünk ebédelni. Ezután, a nagy bombázás után nem is volt tanítás, mert mindennapos volt a légiriadó. Elkezdődött a nagy menekült áradat az oroszok elől a sok bácskai sváb heteken keresztül és a sok katonaság.
Bátyám aki nem frontszolgálatot teljesített hanem egy hadianyag gyárnak volt az ellenőre Budapesten, haza látogatott egy napra. Ez volt november végén. Próbáltuk marasztalni odahaza, de úgy érezte, hogy vissza kell térnie az alakulatához Budára. Akkor láttuk utoljára. Orosz fogságba esett, és nyolc év múlva halt meg Szibériában.
December elején már egész közelről hallottuk az ágyúdörgést. A Balatonnál a téli hónapokra megállt a front. Mi pedig tele voltunk katonasággal. A tavasz érkeztével megindult az invázió. Falunkat a nagyhéten többször végigbombázták az oroszok és nagyszombaton vonultak be. Sok polgári és katonai áldozatok árán mindkét részről. Az oroszoknak sokkal több volt az áldozatuk, hogy a civil lakosság ne lássa ezt gyorsan összeszedték halottjaikat melyeket a faluvégén lévő homokos gödörbe szállítottak és rájuk robbantották a homok partot.
Apánk az utolsó harcoknál sebesült meg Mura-közben. Az öccse ugyancsak mellette sebesült meg. Német sebesült szállító vitte őket Klagenfurtba. Ott estek angol fogságba. Mi gyerekek anyánkkal az ostrom 3 napján, kint voltunk a szőlőhegyen és a harcok elmúltával az egyik szomszéd hívott bennünket. A mi utcánk sokat szenvedett, mert országúti csomópontban volt. Ott vonultak keresztül a „felszabadítók”. Éjszakánként csak én maradtam a lakásban és a 7 éves kistestvérem, de bennünket nem bántottak az „éjji látogatók”. Az április hónap elmúltával az iskolákban is megkezdődött a tanítás. Mivel közforgalom nem volt ismét bentlakónak kellett lennem Keszthelyen. Még a következő évre is, amíg a felrobbantott vasúti hidakat helyre állították. 1946. nyarán fejeztem be tanulmányaimat a polgári iskolában. A tovább tanulásra egyenlőre nem volt lehetőségem, mert sem apám, sem a bátyám nem tért vissza a fogságból. Az Ilonka nővérem férje hamarosan haza került. A Manyi nővérem vőlegénye csak 1948-ban. Engem minden éven elfogott a mehetnék, hogy belépek Keszthelyen a Kármellbe, de anyám csak várakoztatott, míg a bátyám hazajön a fogságból. 1949. februárjában egyik vasárnap délelőtt mikor anyám a korai miséről hazaérkezett, mondta nekem, hogy a templomban hirdették a felvételt Pannonhalmára. Anyám ezt mondta: „Nézd édes fiam, én már nem akarlak tovább tartóztatni. Ha van hívatásod, akkor menjél Isten nevében.”
Mondani sem kell, hogy én milyen boldog voltam. Éppen készülődtem a nagy misére. A templomban meg volt a szokásos helyem, jobb oldalon a Szentkereszt oltárnál a szószék közelében. A megszokott imádságaim elvégzése után alig vártam a mise kezdetét. Faggyas Edvin atya volt a plébános, ő celebrálta a szent misét és Horváth Anzelm atya mondta a prédikációt. Nagy szónok volt és gesztikulálva mondta a prédikációt. Az evangélium a szőlőhegy munkásairól szólt, a meghívásról.
Mintha csak megérzett volna valamit Anzelm atya, mert a prédikációja alatt többször rám nézett és azoknál a szavaknál: „Menjetek ti is szőlőmbe” hosszan rám mutatott és körülöttem mindenki engem bámult. A mise végén bementem a sekrestyébe és jelentkeztem a plébános úrnál, akivel másnap megírtuk a kérvényemet Pannonhalmára. Hamarosan megkaptam a kedvező választ és április 2-án vonultam be a Szenthegyre. Aznap délután még kettő másik fiatalember is érkezett így a hárman kezdtük a jelölt időt. Lébényi Szilárd magiszter atya igen nagy szeretettel fogadott. Ugyancsak a főmonostor perjele Kál Adorján is, aki pár évvel előtte még plébánosunk volt. Éreztette, hogy az ő tanításának az eredménye is az én hivatásom. Speciálisan oltalmába fogadott és gazdasági szakembert szándékozott belőlem nevelni. Más nap már munkába is álltam. Az ebédlőben és a takarításban segítettem egy hónap múlva pedig a konyhakertbe kerültem dolgozni a Jáger Sándor nevű alkalmazottunk mellé. A kertgondnok Szentkirályi Márton atya volt, vagyis a „Marci bácsi”. Jó humorú aranyos ember. Mellék foglalkozásként a Boldogasszony kápolnát is takarítottam és a kriptát. Ugyancsak a kolostorban a Szent Mór kápolna gondozását is rám bízták, mint sekrestyés. Hat oltár van benne és akkor 14 atya misézett minden reggel. Akkor még nem volt szokásban a konccelebrálás. Korán kellett ébrednem, mert már háromnegyed ötkor voltak már misézők. Fél nyolckor fejezték be a késői misézők, utána még elrakodtam, de reggelizni alig volt időm, mivel a kertben 8 órakor volt a munkakezdés. Jókora volt a távolság még odaérkezni. 12 órakor szaladtam fel a kolostorba déli imára. Majd az ebédidő következett és a tálalóban segítettem mosogatni. Két órára kellett visszamennem a kertbe ötig. Fél 6-kor volt óránk a magiszter atyával, majd vacsoraidő következett mosogatással, aztán az esti zsolozsma. Ennek végeztével nekem még sekrestyési teendőim voltak a Szent Mór kápolnában. 9 óra körül fejeztem be ezt a szolgálatot. Jelölt koromban fél évig a telefonos portán aludtam. Már amennyire alvásnak is lehetett nevezni, mert a telefon is berregett a kapucsengő is gyakran szólt így elég változatos volt az éjszakám. Viszont egy buzgó szerzetes jelöltnek sok mindent ki kellett bírni akkoriban. Annál is inkább, mert a kolostor idősebb nemzedéke sandán nézett ránk testvérekre. Maró gúnnyal és jó adag szeretetlenséggel csak „laikusoknak” hívtak bennünket. Volt alkalmunk bőven gyakorolni az alázatosságot. Nem csak nekünk ,hanem szegény magiszter atyánknak is akit még a beöltözésem előtt menesztettek, vagyis áthelyezték zárdalelkésznek Budapestre. Kaptunk helyette másikat, akiben nem sok örömünk tellett. Működése első hónapjaiban felére csökkent a létszámunk. Beöltözésem 1949. október 9-én volt három klerikus novíciussal együtt. Akkor kaptam szerzetesi névként a Szervác nevet. Felköltöztem a noviciátusba a kakas folyosóra. Majulusz testvérünknek lettem szobatársa.
Közben a kommunizmus erősödésével egyre jobban gyengítettek bennünket egyháziakat és állandóan szabadítottak meg bennünket az ingó és ingatlan javainktól. A szerzetesek deportálása kezdetén Sárközi Pál kormányzó Apátúr, úgy határozott, hogy a novíciusok tegyenek egy szerű fogadalmat. Így én is 1950. június 23-án lettem fogadalmas testvér. Továbbra is a kertészetben dolgoztam csupán a Szent Mór kápolna sekrestyési tisztét vette át tőlem Ányos klerikus testvér. Akkoriban már annyira leszegényedtünk, hogy csak a minimális létszámú alkalmazottat tudtuk tartani. Szükségessé vált a munkakörök átrendezése, vagyis a személyi csere. Minden épkézláb ember a páterek és a növendékeknél, heti 1 nap fizikai munkát végzett. Mi testvérek pedig, amennyit bírtunk. A szerzetes rendek felosztásakor a külső apátságaink és rendházainkból az idős rendtársak nagy része beköltözött a főmonostorba. Többen rokonaikhoz mentek. A munkaképesek, lelkipásztori munkát vagy civil állást kerestek. A testvérek közül kettőt behívtak katonának. A következő éven rám is sor került, de már munkaszolgálatra. Szolnokon kezdtem és végigjártam a keresztút XIV állomását. Huszonhét és fél hónap volt ez a szolgálat. Onnan visszatérve a Szenthegyre folytattam a szerzetesi életemet a forradalomig.
