Mint már az előző fejezetben említettem, 1931-ben Pannonhalma vállalta a brazíliai magyar katolikusok lelkipásztori ellátását. Közben egyéb emigráns magyar papok is besegítettek Porto Alegrében, mint dr. Mezgár Lajos prépost-kanonok és a jezsuiták közül páter Benkő, páter Hauser és páter Kövecses. Ezért nekünk oda nem kellett menni rendszeresen, csak néhanapján látogatóba. Rió de Janeiróban évtizedeken keresztül havonta volt magyar szentmise. Az utolsó évtizedben csak negyedévente van magyar szentmise, mivel a magyarok létszáma erősen megcsappant, s egyben a mi közösségünké is. Még Belo Horizontéban és Lorénában van évente egy-két alka lommal. São Paulo, Paraná és Mato Grosso állam területén a szórványlelkészséget Ányos atyával 1959 februárjában vettük át Emil perjel atyánk engedélyével. Közösségünk nem minden tagja helyeselte kezdeményezésünket az idősebbek közül, mondván: „Mi már abbahagytuk a vidéki pasztorációt, mert nem bírtuk a sok munkát, most ti szalmaláng-lelkesedéssel elkezditek és az általatok abba hagyott munkát majd mi öregek folytathatjuk”. Amióta emberek élnek a földön, mindig voltak súrlódások az öregek és fiatalok között – a vén hülyék, illetve az ifjú titánok vagy zöldfülűek minősítéssel. Közösségünkben is csak „népi demokratáknak” hívtak bennünket, ötvenhatosokat. Kis bizalmatlansággal is voltak irántunk, mondván, hogy minket már átnevelt a kommunizmus. Természetes, hogy nem voltunk fejbólintgató Jánosok és politikai nézeteikből nem mindent tudtunk elfogadni. Hangsúlyoztuk, hogy esetleges rendszerváltás után azoknak van joguk a jövő államformát kialakítani, akik odahaza maradtak, hordozván továbbra is a kommunizmus jármát. A kritika ellenére is megfogadtuk Ányos atyával, hogy csinálni fogjuk a missziót és nem hátrálunk. A jó öreg Arnold plébános úr biztatott bennünket és ellátott jó tanácsokkal. Én magamra vállaltam a szervezést. Az első magyar közösség, melyet meglátogattunk városunktól 300 km távolságban, Buri városka közelében: Rákóczifalva. Két héttel korábban levelet küldtem az egyházközségi elnöknek jelezvén érkezésünket. Tele voltunk várakozással, hogy és mint lesz. Szinte az egész konvent adta a tippeket, mit vigyünk az útra és mit hogyan csináljunk. Vonattal utaztunk a Sorocabana pályaudvarról. Azon a vonalon akkoriban még csak gőzmozdony létezett, ami nem volt éppen valami gyorsjáratú. Így hét órát vett igénybe az utazás. A második vatikáni zsinat előtti időben szigorúan kötelező volt a reverendaviselet ugyancsak földig érő fekete felöltővel és fekete, római típusú keménykalappal. Ezt a helyi szokást, vagy mondhatjuk úgy is, hogy latin szokást, Arnold atyánk kivételével a mi közös ségünk nem vette be. Magam is abszurdumnak tartottam a fekete reverenda fölé még egy fekete klepetust venni abban a tikkasztó nyári hőségben. Mi inkább krémszínű, vagy egészen világos szürke porköpenyt használtunk utazáskor. Tehát a kora délutáni órákban érkeztünk meg Buriba a vasútállomásra, ahol a rákóczifalvi egyházközség két oszlopos tagja már várt bennünket két homokfutó csézával. Ányos atya Sipos Józsi bácsi mellé ült fel a csézába, én pedig Nagy Feri bácsihoz társultam. Amíg a lovak lassan poroszkáltak a tizennégy kilométeres földúton, addig sok mindenről szó esett közöttünk. Én leginkább a helyi szokások felől érdeklődtem, mit, hogyan szoktak csinálni. Mint mindenütt, náluk is erősen megcsappant a közösség létszáma. Az öregek kihaltak, gyermekeik pedig elköltöztek városokba, vagy összeházasodtak brazilokkal és egyéb nemzetiségbeliekkel, és akkor már kevés kivétellel nem tartották magyarságukat. Az a néhány család, amely kitartott, valóban gyakorló keresztény volt. Havonta egyszer tartottak igeliturgikus összejövetelt, az egyházközségi elnök vezetésével. Minden hónapban más-más családnál és az imádság után egy kis agapéval. Jó másfélórás kocsikázás után a szép dimbes-dombos vidéken elértük a település határát. Erdős-ligetes vidék, legelőkkel váltakozva. Túlnyomórészt állattenyésztéssel foglalkoznak. Kukoricát, rizst és mandiókát annyit termelnek, amennyi saját szükségeikre, illetve állataiknak elegendő. Mindenkinek tüskésdróttal van határolva a birtoka a legelő jószág miatt. Ezért kell sokszor leszállni a kocsiról, kinyitni a kerítés ajtaját és gondosan becsukni magunk után. Ahol autóközlekedés is volt, ott gerendarácsozatot fektettek a földre kapu helyett, mert a jószág arra nem megy rá. Azonban a lovas kocsi közlekedés érdekében csinálnak mellette szokásos tüskésdrót-kapukijárót is. Így aztán elég változatos volt az utunk, amíg megérkeztünk Sipos Józsi bácsi tanyájára. Már messziről szaladtak a gyerekek a tanyára vezető nagy kaput kinyitni. A ház előtt fogadott bennünket a népes nagy család. A bemutatkozások után azonnal átadtuk a São Pauló-i rokonok és ismerősök üdvözleteit és üzeneteit. Aztán betessékeltek bennünket az egyszerű, de ragyogóan tiszta házba, ahol nagy uzsonnával traktáltak bennünket. A háziasszony, Dona Heléna még Oroszországban született Volga-német családból. Szülei az 1917-es forradalomkor vándoroltak ki először Németországba és onnan Brazilba. Siposék pedig a Bánátból kerültek ki Brazilba soksok ezer honfitársukkal. Dona Heléna szépen megtanult magyarul, férje és anyósa mellett, így aztán gyermekeit is magyarul tanította beszélni. Természetesen imádkozni is.
Az egyházközségi elnök, Nagy Feri bácsi meghívta a híveket az esti imaórára, melyet este nyolc órára hirdettek meg. Jöttek is jó ma gyarjaink mindnyájan, csupán egy házőrzőt hagyván odahaza. Nemcsak a ház, de az udvar is tele volt érkezőkkel. Az imaórát a szokásnak megfelelően Feri bácsi, az egyházközségi elnök vezette. Nagyböjt lévén elimádkoztuk, elénekeltük a keresztutat, megvigasz- taltuk a Fájdalmas Szűzanyát is a szentolvasóval, minden tized között egy Mária-ének összes versszakával, s akkor Feri bácsi odaszól Ányos atyának: no tisztölendő úr, akkor most mondjon egy prédikációt. Az atya egy kicsit meglepődött, mert ez nem volt benne a p r o gramban. Fél perc gondolkodás után kiválasztott egy ideillő témát, melyről majdnem egy óráig beszélt. Nem is tűnt hosszúnak, mert híveink annyira ki voltak már éhezve a magyar szentbeszédre. Feri bácsi jó hangú lévén az énekeket is ő maga vezette. A Szelecz Arnold atyánk által kiadott Ima- és énekeskönyvet használják. A még hátralévő nagyböjti énekeket kereste benne Feri bácsi. Ahogy az órámra nézek, már 11 óra és „Keservesen siratja Mária fiát…” Az imádság után a szokásos tészta, kávé, és a férfiaknak caipirinha, vagy csak úgy tisztán a cukornádpálinka. Mindnyájan ihatták nyugodtan, mert az ő közlekedési alkalmatosságuk, a ló, magától is hazatalál. Mi Ányos atyával ott Siposéknál szálltunk meg a házuk végében egy kis szobában. Tőlünk pár méterre volt a tyúkól, így aztán a kakasok gondoskodtak róla, hogy nagyon mélyen el ne aludjunk és felkelhessünk időben elmondani napi zsolozsmánkat. Villanynak azon a vidéken még híre-hamva sem volt a tanyákon. Zseblámpát kellett használni, ha az embernek „szüksége” volt kimenni. A tyúkól mögött volt a karám, ahova a jószág beáll éjszakázni. Azt hiszem, a senhor bikának ismeretlen voltam, mert nemcsak fújt rám nagyot, hanem mé dobbantott is, amitől nagyon megijedtem. A kutyák sem voltak túl barátságosak, de a gorombákat megkötötték, nehogy kárt tegyenek a testi épségünkben. Reggel sokáig ágyban maradtunk, nehogy zavarjuk a háziakat szokásos munkájuk végzésében. Miután befejeztük reggeli magánzsolozsmánkat, a háziak számára szentmisét mondott Ányos atya a nappali szobában. Ők ez alkalommal elvégezték a szentgyónásukat is. Aztán a családdal együtt reggeliztünk. Délelőttre nem terveztünk különösebb programot, csupán a gazdasági udvart és az ültetvényeket néztük meg. Egy kicsit szabadkoztunk is, hogy nem akarjuk feltartani a napi munkájukban, mire Józsi bácsi nagy bölcsen ráfeleli: „Most nincs sürgős munka, a mangyióka nyől, a marha meg legel magától”. Így aztán elbeszélgettünk délig, majd megebédeltünk. Utána egy kis sziesztát tartottunk. Közben megérkezett Feri bácsi, az egyházközségi elnök lóháton, egy lovat pedig számomra hozott vezetéken. Ányos atya számára Józsi bácsi adott egy éppen nem fiatal szürkét. Neki nagy lovai voltak, mert ők nagy termetűek lévén nehéz súlyúak is. Józsi bácsi megnyomta a 100–110 kilót. Ányos atya sem volt messze tőle súlyban. Amikor felsegítették a lóra, a szürke sandán hátratekintett. Még erősen tűzött a nyárvégi nap, amikor elindultunk a családlátogatásra. Először Feri bácsi sógorához mentünk, Bisofékhoz, mert ők laktak messzebb és hozzájuk még lóháton is elég rossz volt az út.
Kocsival nagy kerülő lett volna. Már jó félórája poroszkáltunk a nagy melegben, mikor egy elég széles patakhoz értünk. Ányos atya szürkéje is nagyon megizzadt és megszomjazott, így a víz láttán hir telen lehajolt inni. Az atya erre nem számított, mint afféle gyakorlatlan lovagló, és előrebukott a ló nyakára. Szerencsére nem esett le, mert a reverendája beleakadt a nyeregkápába és az visszatartotta. Én óvatosabb duhaj voltam, számítottam a lovam szomjúságára. A patak után erdős-csalitos részen kellett haladnunk és csak lépésben. Nemsokára megérkeztünk Bisof Péter bácsi tanyájára. A ház szorgalmas gazdaasszonyát Bözsi néninek hívták. Ők már idősebb házaspár, gyermekeik már kirepültek a családi fészekből. Csak egy tizenéves fiú volt odahaza. Tele voltak panasszal, hogy a gyerekeik mind beköltöztek a városokba. Nem akarnak gazdálkodni, és nekik kell öregségükre bajlódni a gazdasággal. Egy félórácskát maradtunk, majd továbbindultunk látogató utunkra. Öreg este lett, amire visszaérkeztünk Siposék tanyájára. Bizony elfáradtunk nagyon a szokatlan utazási módtól. Vacsora után hamarosan lefeküdtünk. Vasárnap reggel időben felkészültünk az ünnepi programra. Reggelizés után lovas kocsival átmentünk Nagy Feri bácsiékhoz a szentmisére. Híveink szinte hiánytalanul megjelentek. Amíg Ányos atya gyóntatott, addig én elkészítettem az oltárt és elbeszélgettem a hívekkel. Itt Dona Eszternek hívják a háziasszonyt. Van négy fiuk és hét leányuk. Bőséges volt a gyermekáldás és most már a munkaerő a háznál. Tíz órakor kezdődött a szentmise, mely valóban énekes mise volt. A fiatalok, bár nem tanultak írni-olvasni magyarul, az énekeketmegtanulták, mert sokat gyakorolták. Jó félórás prédikációt mondott az atya, melyet még a gyerekek is nagy figyelemmel hallgattak. Igazán lélekemelő volt ennek a kis keresztény közösségnek az áhítata. Meggyőződésem, hogy az Úr Jézusnak is tetszett és mosolyogva nézett ránk az égből. Amint az őskeresztényeknél szeretetlakoma követte a liturgiát, úgy itt is hivatalos volt ebédre, aki részt vett a szentmisén. Az asszonyok már előre megbeszélték egymás között, ki mit hoz az ebédhez. Így lett belőle igazi szeretetlakoma. Brazilban a falusi emberek aperitifje a caipirinha, a citrommal és cukorral ízesített cukornádpálinka. Az idősebb férfiak simán használják, vagyis tisztán. Bent a házban az öregek, kint a sátor alatt a középkorúak és a fiatalok ültek asztalhoz, a gyereknépség megvárta a második terítést. Ebéd után volt nagy beszélgetés, külön csoportban az asszonynépség, férfiak és a fiatalok szórakozása. Még délután is volt egy ájtatosság, a Szűzanya-litánia, ugyancsak kis szentbeszéddel, majd könnyű uzsonna következett, és elköszöntünk egymástól. Mi is viszs z amentünk még szálláshelyünkre, Siposékhoz. Nem kis boldogság töltött el bennünket első missziós utunk sikerével. Most már nyugodtan hajtottuk álomra fejünket. Már az sem zavart bennünket, hogy a kakasok egész éjjel köszörülték a torkukat. Itt jegyzem meg, hogy Brazilban és egész Dél-Amerikában este tíz órakor kezdenek kukorékolni a kakasok. Szolidaritást vállalnak az európai kakasokkal, akik hajnali kettőkor kezdik. Mivel négy óra az időkülönbség, ezért kezdik este tízkor Brazilban. Hétfőn reggel, ugyanúgy, mint szombaton, csak a család jelenlétében mondott az atya szentmisét. Majd a reggelizés után elbúcsúztunk a vendégszerető családtól. Közben Feri bácsi is megérkezett a csézájával. Ahogy érkeztünk, azon az útvonalon mentünk vissza is a kis városkába, Buriba. Ott még betértünk egy magyar családhoz, Winklerékhez. Velem földiek Zalából. Ők a harmincas években, a gazdasági világválság idején vándoroltak ki Brazilba. Winkler bácsi állatorvos volt és Brazilban jobban tudott érvényesülni. Feri fiát még Budapesten hagyta, ő gyógyszerészetet tanult az egyetemen és mint végzett diplomás ment ki a szüleihez. Akkoriban Buri is még jelentéktelen kis falu volt, orvos és patika nélkül. Így aztán olyan gyógyszertárat nyitottak, amely egyben orvosi segélyhely is volt. Még nehéz szülésekhez is vitték őket, messze fazendákra. Ilyenkor aztán Winkler néni látta el a patikát. A Feri fiuk elég későn nősült, egy jómódú olasz családból való tanítónőt vett feleségül. Három fiúgyermekük van.
A déli órákban szálltunk vonatra, és öreg este lett, mire hazaérkeztünk. Persze mi is vittük a sok üdvözletet a jó magyaroktól úgy a pátereinknek, mint a rokonságnak. Szinte minden családnak van rokona São Paulóban. Mi pedig az első missziós utunk sikerén felbuzdulva elkezdtük szervezni a következőt Árpádfalvára.
