A bujdosó, száműzött magyar soha nem érzi át annyira, hogy milyen tragikusan egyedül és magára hagyatva él a világban, mint akkor, amikor magyar halottat temet idegen földbe. Ennél is megrázóbb, amikor életerős, ifjú törzs dől ki a sorból, akit nehéz pótolni azon az őrhelyen, ahol hűséggel és becsülettel állt és dolgozott. Semmi nem rázhatta volna meg annyira a szertekergetett idegen csillagok alatt bolyongó nyájat, mint páter Simon Bálintnak, a fiatal bencés szerzetesnek, tanárnak és cserkészparancsnoknak tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála. A józan emberi értelem lázad a sors végzése ellen és nehezen tud megnyugodni a Teremtő kifürkészhetetlen akaratában. Miért volt erre szükség? Miért következett be? S miért éppen Őt, a magyar fiatalság egyik vezetőjét ragadta el a kegyetlen enyészet? Mint a megvert nyáj, zokogó szívvel és feltörő könnyekkel zarándokoltunk páter Simon Bálint ravatalához a Santa Cecília templom ravatalozójába. Cserkészfiai, akik úgy szerették, mintha apjuk lett volna, ott őrködtek feszes vigyázban, kisírt szemmel a koporsó körül. Szent Gellért napja volt – a magyar kereszténység vértanújának napja –, amikor váratlanul és változhatatlanul bekövetkezett a vég. Egész éjjel zarándokoltak a fájó szívű magyarok a ravatalhoz, hogy utolsó Isten hozzádot mondjanak annak, aki egész életével, munkájával a keresztény magyarságot, az örök Magyarországot szolgálta, aki a fiatal magyarok szívébe az örök Magyarország hitét ültette el. Szeptember 25-én délelőtt a Santa Cecília templomban gyászmise keretében szentelték be páter Simon Bálint holttestét. Mennyi magyar könny, mennyi magyar fájdalom és sírás sűrűsödött össze a Santa Cecília templom boltívei alatt! Komoran zúgott a kórus, paptestvérei, szerzetestestvérei búcsúztatták meghalt fiatal testvérüket. Magyar zászlókkal vonultak fel a cserkészfiúk és a cserkészlányok, ott volt a São Pauló-i magyarság minden rétege, régiek és újak. Ott voltak a brazil szülők is, akiknek gyermekeit Dom Valentin tanította, nevelte és irányította az élet útján. Ott volt az iskola összes növendéke. A beszentelés után a fájdalmas gyászmenet a temetőbe vonult, majd a megkeseredett szívű magyarok és cserkészek vitték a sírhoz, mely befogadta a korán megtért földi vándort. Az egyik cserkészfiú búcsúzott a „Parancsnok úrtól”, a református egyház lelkésze mondott utolsó Isten hozzádot és a Szent Imre Gimnázium kis brazil tanulója búcsúzott az osztályfőnök úrtól. Aztán a Himnusz csendült fel a magyar ajkakról. Átérezte mindenki a magyar imádság súlyát: „…Megbűnhődte már e nép…” A koporsót leeresztették a földbe, Belényilallt minden magyarba a Szózat fájdalmas üzenete: „Itt élned, halnod kell…”; még meghalni sem lehet hazai földön a száműzöttnek. A kiscserkészek és cserkészlányok még egyszer szeretetkört formáltak a parancsnok úr sírja körül és könnyes szemmel zümmögték: „Isten tudja, mikor látunk ilyen tüzet…” Isten rendelése folytán itt hagyott bennünket páter Simon Bálint, de a sír csak a testét fogadta be. Lelke már otthon jár és szelleme él a cserkészfiai között… örökké. (kkl.)
Ez a cikk a Dél-Amerikai Magyar Hírlap hasábjain jelent meg!
Bálint atyánk már régóta magában hordozta a betegséget. Hónapok óta egyre sápadozott, de nem akart orvoshoz menni. Végül is elöljárónk megparancsolta neki, hogy azonnal forduljon orvoshoz. Biztonság kedvéért Bence nevű klerikusunkat küldte vele Emil atya. Dr. Rausch Fülöp magyar orvoshoz mentek, aki nekünk háziorvosunk volt. Miután megvizsgálta, laboratóriumi vizsgálatokat írt elő. Ez volt augusztus 20-a körül. A doktor úr hamarosan felhívta perjel atyánkat, közölve a diagnózist: „Emilkém, a Bálint súlyos vérszegénységben szenved és vesezsugora van. Nem adok neki többet egy hónapnál, esetleg őt hetet. Kérlek, vigyétek a legjobb urológusokhoz, nehogy bárki is azt mondja: az a vén Rausch tévedett”.
A brazil orvosok azonnal befektették Bálint atyát a Santa Rita kórházba. A legkiválóbb orvosprofesszorok is tehetetlenek voltak a betegséggel szemben. Hetekig kísérleteztek a gyógykezeléssel, de betegük napról napra gyengült. Öt hétig tartott a szenvedése. Fölváltva voltunk mellette a kórházi különszobában: Adalberta kedves nővér, Bence testvér és jómagam. Az utolsó éjszaka mindhárman mellette voltunk. A kora reggeli órákban kiszenvedett. Bence azonnal telefonált a kolostorba. Éppen a reggeli zsolozsmát imádkozta a közösség, ezután az egyik páter misézett a lelki üdvéért. Ez immár 38 évvel ezelőtt történt, de még mindig elevenen él emlékezetemben. Bálint atyánk halálával árván maradtak a fiúcserkészek. Egyelőre csak hézagpótló helyettesek voltak a parancsnokok, míg Párizsból megérkezett dr. Gácser Imre atya, a hazai tapasztalatokkal rendelkező, igazi, vérbeli cserkészparancsnok. A hétvégi cserkészmunka a Szent Imre Kollégiumban és dr. Beck Ferenc mérnök tanyáján, egy kis peremvárosban folyt. 1959-ben, közösségünk kezdeményezésére és irányításával, lelkes cserkésztisztek segítségével létrejött São Paulo közelében, Embúban a Simon Bálint Cserkészpark. Ennek gondnokai majdnem mindig közösségünk tagjaiból került ki. A magyar cserkészet rendelkezésére áll Campos do Jordãóban, a brazil Svájcnak tartott hegyvidéken – 1800–2000m magasságban – a Teleki Pál Cserkészpark is a Szent Imre Kollégium nyaralójával. A cserkészet alakulásakor a Magyar Kolónia még nagyon gyengén állt anyagilag, legalábbis azok, akik a háború utáni vándoroltak be. Így igen szerény körülmények között lehetett csak megszervezni a cserkésztáborokat. Szükség volt külső anyagi segítségre. A Szent Imre Kollégium tehetségéhez viszonyítva sokat segített, de ez még nem volt elég. Táborhelyeknek a már jobb módú régi magyarok szívesen felajánlották tanyáikat, fazendáikat. Azonban a felszereléshez és a tábori élelmezéshez szükséges volt egy kis anyagi bázis.
